Észak Szavakban

A keskenyvágányú vasúti szerelvény liliputi méretű tájban araszolt előre. A sínek közt alacsony fű nőtt, a vágány két oldalát fölverte a sulyom.
-    De furcsa! Minthogyha egyszerre minden megnőtt volna – szólalt meg az asszony, de mindjárt össze is rezzent, mikor a töltés mellett ágaskodó nyírfa egyik ága az ablakhoz verődött, és végigkaristolta a kocsi oldalát. A vonat most egy kerek tó partján döcögött. Olyan közel került hozzájuk a part, hogy mást se láttak, csak vizet.
A férfi olvasott, a kezében levő könyvet csíkos borító védte a kéznyomoktól. Olyan erősen hintázott a kocsi, hogy tekintete ide-oda ugrált a lapon, hol a felső szélére tévedt, hol az alsóra, olyankor szem elől veszítette a sort, amelyet olvasott.
-    A szentségit! – káromkodott. – Így nem lehet olvasni. – Előhalászta a pad alól aktatáskáját és beletette a könyvet. Aztán előrebámult, a folyosót lezáró ajtó téglalap alakú ablakán át az előttük imbolygó kocsi tetejének a sarkát figyelte. Úgy dobálták magukat ezek a kocsik, akár egy test kificamodott végtagjai. Rajtuk kívül más utas nem volt a kocsiban. Balra hatalmas, fekete kályha foglalta el az ajtó melletti zugot. Bádog kürtője áttörte a mennyezetet, mely a cső körül kissé bekormozódott. A kocsi oldalablakain át egyszerre lehetett látni a tovavánszorgó fákat, a villanypóznákat, a sziklapadokat és a csűrfalakat. A tenyérnyi szántón gyerekek ácsorogtak, és kővel dobálták meg a vonatot.
-    Nyolcvan kilométer három óra alatt! Ennyit biciklivel is meg lehet tenni. Mégiscsak vennünk kéne egy kocsit.
-    De ha egyszer annyi helyen meg kell állnia! – szólt közbe az asszony.
-    Mindenesetre elrabolt tőlünk három kerek órát. Fölfordul tőle a gyomrom.
-    Biztos van vécé.
-    Mérget vehetsz rá, hogy nincs, de talán megállnak, ha szépen megkérjük őket.

Újabb állomás következett. Egy civil ruhás vasúti alkalmazott hatalmas tejeskannát tett föl a hátsó kocsiba, a kanna fedele alól kikandikált az alája dugott zsírpapír. Aztán egy ötven körüli parasztember szállt föl a kocsijukba. Álldogált egy darabig, méregette őket, végül letelepedett az asszonnyal szemben az ablak mellé. Komoly képet vágott, azután végigsímitott az arcán és így szólt:
-    Meleg napunk van.
-    Persze hogy meleg, ha egyszer júliusban pulóvert húz magára – mondta a városi férfi.
-    A gyapjúruha szigetel – vette védelmébe az idegent az asszony. – Egyformán véd hidegtől és melegtől.
A parasztgazda az asszonyra bámult,  aki fehér, rövid ujjú blúzt viselt és térden felüli, fekete, szűk szoknyát. Nejlonharisnyáján, melyet apró, piros pöttyök díszítettek, átütött bőrének fehérsége. A férjén fehér ing volt, barna nyakkendő és világosbarna öltöny. A negyvenes éveit taposhatta. Az asszony ennél fiatalabbnak látszott.
-    Sok tehenet látni errefelé, pedig elég sovány a legelő – szólalt meg újból az asszony.
-    Az – válaszolta a gazda és az asszony térdét nézte. – Száraz, meleg nyarunk van. Nincs mit enniük.
-    A maga tehenei? – tudakolózott az asszony.
-    Nem az enyémek – felelte a gazda.

Az asszony behúzta a lábát a pad alá. A férj ránézett, így oldalról élénkpirosnak látta a felesége orrcimpái közt remegő húst, ahogy átsütötte a nap.
-    Légy szíves, add ide a kendőmet – kérte az asszony.
A férj kivette a kendőt a csomagtartóban levő, nyitott táskából. Az asszony az ölébe terítette a kendőt, betakarta vele a térdét.
-    Heikki, mikor érünk oda? – kérdezte aztán.
-    Azt csak az ördög tudja, odaérünk-e valaha. Ezen az ócska csotrogányon.
-    Hehehe – heherészett a gazda és le nem vette a szemét az asszony melléről. Az észrevette és elpirult.
Hosszú csönd következett. Emberek jöttek, mentek az állomáson. Be-benéztek az ajtón, de egyikük se szállt be ebbe a kocsiba.
-    Ha egy darabig tart még a hőség, nem is kell bunda télen – szólalt meg egyszerre a gazda.
A másik kettő mozdulatlan arccal ült.
-    Vannak gyerekei?
-    Több nincs – felelte az asszony. – Csak egy.

A férj szivart vett elő, rágyújtott. Aztán az ajtó üvegén át újból bámulni kezdte az előző kocsi föl-le táncoló farát. Az asszony önkéntelenül is egy pillantást vetett a blúzkivágásába. Ekkor a gazda előrehajolt, megragadta mind a két mellét, a markában tartotta egy kicsit, azután elengedte és hátradőlt az ülésen.
A férj fölállt.
Az asszony sírva fakadt.
-    Nyugodj meg. Maga meg jöjjön át a másik vagonba. Ezt az ügyet tisztáznunk kell egymás között.
-    Disznó! – szólalt meg a férfi a másik kocsiba érve. Ez a kocsi tele volt utasokkal. – Mit művelt, maga őrült? Üljön le oda, ne álldogáljon itt mindenki orra előtt. Máskor is meg szokta fogdosni idegen nők mellét?
-    Nem én.
-    Talán még nem látott nőt?
-    De láttam.
-    Hát akkor mi a fészkes fene állt magába? Miért tette ezt, és miért éppen az én feleségemmel? Feleljen, nincs sok időm, vissza kell mennem hozzá. Nem hagyhatom egyedül. Ezt az ügyet itt és most tisztáznunk kell egymással.
-    Nem akartam megsérteni. Szívesen megfizetem a kárt, ami történt.
-    Megfizetni…? – gúnyolódott a férj.
-    Meg. Mondja meg mennyi…
-    Húszezer – közölte a férj és nagyot sóhajtott.
A gazda előhalászta a pénztárcáját és leszámolta az összeget.
-    Most pedig itt marad. Ha átjön a másik kocsiba, kihajítom. Talán föl sem fogta, hogy ezért bíróság elé idéztethetném. De rendben van, nem teszem. Sebész vagyok, kicsitől nem ijedek meg.
-    De hiszen nem is ismerem – próbált védekezni a gazda.

Amikor az orvos visszatért a feleségéhez, az asszony már megnyugodott és az arcát törölgette.
-    Annyira megijedtem. Micsoda szemtelen alak. Soha nem ért még ehhez hasonló inzultus.
Az orvos leakasztotta a fogasról az asszony fekete kosztümkabátját, és az ölébe dobta.
-    Vedd föl.
-    De hiszen egyáltalán nem vagyok kacér. Nincs rajtam semmi kihívó, te magad is látod.
-    Vedd bóknak, hogy egy parasztgazda megvadult, mert meglátta a melled.
Az asszony újból elsírta magát.
-    Ugyan már, ne bőgj. Annyit nem ér az egész – vigasztalta a férfi.
-    Mit csináltál vele?
-    Jól szájon vágtam, aztán közöltem vele, hogy ha még egyszer ide meri dugni az orrát, hát én levágom neki.
-    Csak nem árultad el, hogy ki vagy. Még megtudja mindenki.
-    Mit gondolsz, bolond vagyok?
-    És mit szólt?
-    Szólt? Ha megnyikkant volna, kihajítottam volna a vonatból.

A tettes a másik kocsiban ült és egy öregembernek mesélte a történteket. Egy fiatal fiú közelebb húzódott, hallgatta őket, aztán elment, hogy megnézze, miféle népek ezek. Visszatérve odasúgta:
-    Képzeljétek, ott ülnek most is. Láttam őket az ablakon át.

(Jávorszky Béla fordítása)

Az út menti fán fül terem. Minél nagyobb a zaj, annál nagyobb a termés. Előfordul, hogy az ágak a nagy súly alatt letörnek. Az idősebb fülek képesek kiszűrni a zajt, s addig fennmaradni az ágakon, míg moha lepi be őket. Az arra járók zöld gyümölcsnek nézik s megeszik azokat. Így hát az út mentén szétköpködve százával hevernek fülmagok. Lehajolva hozzájuk, halk zümmögést hallhatsz.

(Kovács Katáng Ferenc fordítása)

Oly ragyogó az ég, mindent fénybe olvaszt.
Olyan forró a nap, mitha most gyúlna lángra.

Mégis öröktől suttogott a víz,
pázsitot fésült a szél, követ csiszolt a patak.

A zsurló absztrakt kereke ősrégi, -
régi... E ráfeledkezés csak egyórás, fiatal.

Oly ragyogó az ég, áttetszik rajta a madár,
oly mély a víz... Minden egyéb esetleges.

(Fodor András fordítása)

Minden egyes
hópehely bemutatkozik

s csak a te fülednek szól
mikor üres lakásban ébredsz

a hóemberek szobáról szobára járnak
s az öledbe ülve olvadnak el

(Kovács Katáng Ferenc fordítása)

Dallam kél szemében
amint átfordul az ágyban

takaró alól kivillan a lába
és csukott szájjal

mély álomba zuhan

(Kovács katáng Ferenc fordítása)

Kéjesen dörgölődzik a fekete disznó
a csizmámhoz.
Kövéren is szerencsés, a szalmaalomra
a kis fekete disznó lehuppant,
amikor megvakartam.
Jó volt gyerekkorom óljában,
jók voltak a tréfás kert iszapjában
a tavasz előtti röfögések és a szavak
És abban a pillanatban?
És abban a pillanatban nagy fájdalmat okoztam,
itt ezen a bőbeszédű helyen

(Tar Károly fordítása)

mosolyod izgalomtól remeg, de én
a szemhéjad mögé lopakodom

 
gerinceden fut tenyerem
nyakadnál megáll, ujjaim
körülölelik, gondolatban követed

 
lélegzetünk eláll

 
tüzes vulkán
kráter peremén köröz ujjad
mohón szürcsölöd a magmát

(Kovács K. Ferenc fordítása) 

Oly sokat adsz
azzal
hogy vagy nekem.
Nem is tudtam, hogy mindez hiányzott
amit kapok,
bármily
szegény vagyok.
Pedig még soha nem lehettem
ennyire gazdag.

(Mervel Ferenc fordítása)

Azelőtt az éjjel közelebb volt
s melegebb
akár egy fészek
a sötétség puhább -
a holdfény:
simogatás a mezítlen bőrön
a tenger végtelen tükör
s te
mellettem az éjben
meghitt meleg
akár a puha sötétség
de látod -
minden megváltozott.
Szórakozottság
Loholok-rohanok
reggeltől estig
a mosógép és írógép között
s elektromos robot-létemben néha
ember-gyerekbe ütközöm.
A halálról álmodtam anyu -
lihegi-mondja kipirultan -
azt álmodtam, beszállt az ablakon,
hogy felkapjon és magával vigyen,
de ne félj,
kifogtam rajta:
lelőttem,
senkit nem ijesztget
többet.
Rohantamban az életen át
a halálra ritkán gondolok.
Jó hogy lelőtted -
motyogom szórakozottan -
jó, hogy senkit nem ijesztget többet.
S loholok tovább
a mosógéptől az írógéphez,
a tűzhely mellől a porszívóhoz
és vissza
reggeltől estig.

(Mervel Ferenc fordítása)

mi ráadásul nem is létezünk
földalattiak vagyunk
láthatatlanok
rajtunk keresztül lehet menni

és ők nevetnek
ha elmeséled
hogy a mi                                               otthonunk szálláshelyeink
hogy nekünk is                                        jogaink
hogy mi magunk                                      létezünk

ugyan mi nem is létezünk

és azok
kiket nem lehet megtalálni
nem kérhetnek
semmit

nem semmit

(Domokos Johanna fordítása) 

mikor felkiáltottam hozzád
mint krisztus a keresztrõl
miért hagytál el engem
csak lenéztél egedbõl
s hidegen vállat vontál:
valahogy nem illünk össze

(Mervel Ferenc fordítása) 

A nap
elnyújtózik az ablakdeszkán.
A madár
dallamdíszeket aggat
a sötét fenyves ág-bogára.
Az esőcseppeket egyetlen öltés tartja
a párás levegő selyemszövetén.
Fényfoltok gyúlnak a semmiből.
Dacosan fel-felcsap a madárcsicsergés.

Madártrilla röppen
forgócsaliként a hullámok fölé.
Hajnal aranyfüstje fröccsen
a mámoros, szédítő kavargásba,
s belefonódik az enyészet
vékonyuló-tűnő rostjaiba.

Less be a füttykoncertek
kupolája alá,
ahol a fények kereszttüzében
szövődik egybe minden,
s oszlik-foszlik ismét önmagává a csendben.

Akárha fémes szárnyak
villannának a könnyű esőbe,
mikor felmegy a Nap függönye.
Minden fa zsolozsmás sugárkoszorúban. Fénybóbitáját
dallamok lengik át,
melyek itt születnek, élnek, halnak a suttogás ketrecében.

Egy megkésett madárdal
belecsurran az alkony hűvösének korsajába,
felparázslik, s kihúny. Finom ékszer
a múlás küszöbén.
- S elsötétül a susogás.

(Mervel Ferenc fordítása)

Az ősz az évszakom.
Az áttetsző, alkonyatkék nappalok,
a vízbe fojtott utak,
a könnyű köd.
Ne kívánj ilyenkor semmit s ne ígérj túlsokat.
A meggyújtott avarnak máris hullaszaga van,
a széna is rohad,
a sárban jéghártya feszül
és üresség a nagy szelekben,
mint vitorlák vagy halotti leplek.
Minden szétmállik, minden kihunyóban, de minden
nyugodt.
Nem túlkorán lepett meg ez a nyomasztó érzés,
mint óriási árnyék,
vagy mint fényesre csiszolt kő, kilökve június ege
alá?

(Csoóri Sándor fordítása)

Mocsár
belesüllyedni
belefulladni

ha engem helyeztek
volna áfonyaként
mocsár tenyerére

daloltam volna
éjjelente

és dalom
elhallatszott volna a faluig
ott értették volna


félre

(Domokos Johanna fordítása)

csillagokat festek
homlokodra, ujjaim

idegszálai beléd kapaszkodnak

forró tűzáram duzzasztja
mélyről feltörve melleim
ellened feszül
sugárzik feléd
fenyegetőn, gondold el
ha kinyitod a szemed
elriaszt

maradj nyugton, aludj tovább

(Kovács Ferenc fordítása)

ne firtasd
más planétákon
van-e élet
mielõtt meggyõzõdtél róla
hogy itt
ezen is van

(Mervel Ferenc fordítása)

Ott állsz az út közepén - a járdaszigetnél -
latolgatod: vissza vagy tovább?
Szürke árnyékok
tülekednek körülötted
fényszórók sárgája csurog
felöltõd ujjáról
- utcai rivaldafény

a szél dudorászik kissé rekedten
ereszcsatornák zubogása
kanálisok moraja kíséri
az éjszaka
mint egy fekete
mosogatórongy

én kimaradtam a költeménybõl
a nap meg ilyenkor
nem szolgálatos

(Mervel Ferenc fordítása)

Van hozzá közöd,
mit csinálok?
és hogy mit gondolok?
Van hozzá közöm,
mit csinálsz?
És hogy mit gondolsz?
Van közünk egymáshoz?
Hozzám, hozzád, mindenkihez,
aki véletlenül épp itt él,
épp most,
és akitől függ,
hogy mi lesz a világból?
Van közünk egymáshoz,
talán, igen.

(Tótfalusi István fordítása)

Milyen békésen barnállik az este
és nő a homály a lomb alatt.
Fordulj bízvást az éghez, azt keresve,
honnan van ez a szép ajándék-este,
s lelked békéje miből fakad.

Hiába volt: csak erőd fecsérelted,
míg titkok után vetetted magad.
Nem más ez, mint ha a végtelen tömbjét fejted,
mélységét méred a feneketlennek
vagy kérdőjeleket rostálsz egyre csak.

Ne túrd föl válaszért világok lomját
Légy te csak üres. És nyitott legyél.
Hagyd, hogy a titkok eljöjjenek hozzád
vagy eltűnjenek, mint a felhőcsordák,
ha átsuhan a fák fölött a szél,

s hagyd fényleni szemed, hagyd hogy a fuvallat
éber percében érje tudatod.
Hangokat csupán a csend füle hallhat.
S mikor a lépcsőn halk léptek suhannak,
csak ki vár, annak ajtaja nyitott.

(Szopori Nagy Lajos fordítása)

1 kg valami
1/2 kg valami más
100 gr sóhajtás
50 gr vaskos kacaj
(vagy 25 gr finomra őrölve)
1 kiskanál kakukkfűpor

Kerek vagy négyszögletes sütemények alakíthatók
ehetőek vagy csupáncsak meggondolandók

(Tar Károly fordítása)

Én kétségtelenül csak egy közönséges
szürke kő vagyok
De ha emlékezni tudnék rá
mi történt velem
s hogyan jött el születésem órája
és később a rádöbbenésé
hogy én csak egy mihaszna
szürke kő vagyok
talán nem is maradnék többé
annyira közönséges
reménykedem
soha nem tudok meg semmit abból
ami nem én vagyok


(Csoóri Sándor fordítása)